Olyan volt, mint egy periszkóp. Ahogy karcsún, szőkén, kicsit túl fiatalosan kiemelkedett az élet hullámaiból, az volt egyetlen rendeltetése, hogy mindent megnézzen.
Most, hogy becsöngetett a kapun, egyéb okosat nem látván, felpillantott az égre.
Már régen nem látta az eget. Felnevetett: úgy tűnt fel neki e pillanatban, mint valami anakronizmus. Olyan volt ez az ég itt Budapest felett, éjfél után fél kettőkor, mint otthon gyermekkorában és diákkorában, mikor a csillagképleteket tanulta. A mitológia beszél így az égről. Különös, hogy az ég mennyire kiment a divatból... Nem is csoda, az ember megunja azt, amin nem változtathat. Ezek a házak is divatjamúlt szörnyetegek, mintha az óvilág ittmaradt masztodonjai volnának, csupa reneszánsz-törmelék, malterból és gipszből... Még az Óriás utcában most is van egy "szobrász"-műhely, annak az udvarára néha benéz, ha arra megy, a század elejéről ittmaradt gipsz házornamensek hevernek ott nagy tömegben. Már azok nem kerültek falra. S többet nem is fognak, mert most a skatulyaépítészet kezdődik Pesten is... Ja igaz, az ég... Most hirtelen valami óriási burának látta, nagyszerű selyemburának, amely át van szurkálva tűvel, s az apró nyílásokon valami túlvilági fény fényesedik neki, mint a színpadi körfüggönyökön át a reflektor fénye.
Újra nevetett, mert fiatal volt, és egészséges, és jól ment neki ebben a furcsa, komisz világban; sikerei voltak, és így volt kedve elcsodálkozni azon is, hogy az ősi látványosság így átalakult benne. Még mikor kezdte fogalmazni magában a képet, mást akart mondani: azt, hogy olyan, mint egy sátor. De ő már nem volt pusztai sátorlakó, ő főbérlő volt ebben a házban az Üllői út végén. Egy cserkész inkább mondhatná sátornak. Őnála viszont az csak játék volt a szavakkal. Ő már tudta, hogy a véges, de határtalan tér a Természet laboratóriuma, ahol kísérletek folynak, mint a mikrokozmoszokban, az ember mécses-életének körében, itt például Budapesten ma, 1933. március 28-án.
Valaki megállott mellette, s igen kicsit és fanyarul, de megemelte a kalapját.
Odapillantott, ki lehet ez a szokatlanul udvarias úr, hiszen a pesti bérházak lakói úgy élnek egy más mellett, mintha vadidegenek, más nemzetbeliek, sőt más égitestek lakói volnának. Nagyon megemelte a kalapját, s meg is hajlott hozzá, mert igen jó nevelést kapott otthon az alig kispolgári lakásban, édesanyja ezzel pótolta az apa kismesteri állapotát.
- Jó estéket kívánok - szólt szokása szerint kicsit viccesen.
- Jó estét - mondta az idegen. - Már tetszett csengetni?
- Igen, már csengettem, de az öreg Cerberus mélyen alszik.
Ezzel még egyszer megnyomta a csengő kis fehér gombját. Hallgattak, és igyekeztek egymásra nem nézni, kötelező figyelemből. Ki szereti azt, ha a másik erősen ránéz?
Most arra gondolt, hogy milyen furcsa: a világon a legtermészetesebb dolog, hogy ez az úr magyarul beszél. Ahogy ránézett, nem látott rajta semmit, ami erre kötelezné. Ha Bécsben állott volna meg mellette, németül szólana. Az egész megjelenése olyan volt, hogy éppen úgy találkozhatna vele Bécsben vagy akárhol. Vajon, aki németül beszél, annak német gondolatai vannak? Úgy érti, hogy két német hasonló helyzetben valami speciális németet gondol?... Vagy a beszéd csak olyan, mint a ruha, amit fel lehet venni s ki lehet cserélni, a lényeg, a gondolat, az emberi lét, az nem változik? Az úr németül is pont ennyit kérdett volna, hogy: már tetszett csengetni?... Hát persze. Mit is kérdhetne mást.
- Az eget nézem - mondta szokott közvetlenségével, de mentegetőzve, hogy újra felpillantott az égre, s röstellte magát ezért a gyerekességért az idegen úr előtt, aki nála sokkal öregebb volt és sokkal elnyűttebb, biztosan rosszul megy neki.
Az idegen is felnézett az égre.
Az ég igen nagy volt, mert az Üllői út ezen a tájon jó széles és szemben a klinika épülete felett óriási nagy darab látszott belőle. Jobbra a Ludovika-kert fái elmosódtak az utcai világítás bizonytalan sárgaságában, az utcai lámpák szinte elvesztek ebben a nagy, világos tavaszi éjszakában.
- Szép tiszta - mondta az idegen.
Neki is épp ez volt a gondolata. Szép tiszta az ég. Semmi felhő nem volt rajta, s a rengeteg csillag hunyorogva pislogott.
- Könnyű az égnek - mondta az idegen -, de mi itt a földön.
- Hát persze.
Elmosolyodtak. Itt a földön nagyon különös dolgok vannak most. Könnyű az égnek. Ott az van, ami ezer év előtt volt, vagy tízezer, százezer év előtt, millió év előtt.
- De itt a földön egy év is sok.
- Nagyon lerongyolódtunk.
